A JÁSZSÁGBÓL LAJOSMIZSÉRE LETELEPEDŐ CSALÁDOK NÉVSORA

A JÁSZSÁGBÓL LAJOSMIZSÉRE LETELEPEDŐ CSALÁDOK NÉVSORA
Közzétéve 2013. szeptember 17. kedd | Szerző: Szőrös Zoltán
A JÁSZSÁGBÓL LAJOSMIZSÉRE LETELEPEDŐ CSALÁDOK NÉVSORA
(NEM TELJES)
A név után a ®, betű, azt jelenti, hogy valamelyik jász helyiségben redemptus volt.
1, Almásy ®, Aszódi, Bába, Bagó, Balla ®, Bán, Baranyi ®, Barna ®, Batsik, Bednari, Beke ®, Belányi, Beleznay, Bende ®, Béres ®, Bimbó, Bitter, Blaskovits, Bognár ®, Bohutzky, Borbély ®, Bosnyák, Boros ®, Borsodi, Bóta, Bozsik, Buga, Bujdosó, Bus, Czigány ®, Csák ®, Csató ®, Cseri ®, Csernus ®, Csík, Csillár, Csillik ®, Csordás ®, Danis, Dancsa, Datkó, Dezmó, Dobos ®, Dohányos, Dolák, Drevenka, Dudás ®, Dudogh, Endrődy, Fábián ®, Faragó, Farkas ®, Fejes ®, Fekete ®, Forgó, Fóri, Fózer ®, Földházi ®, Fülöp, Fütyöli, Gajdácsi, Gáll ®, Galgóczi, Gáspár ®, Gazdag, Gergő, Góbor, Gomolyi ®, Gulyás ®, Gurdits, Gyetvai, Gyurmák, Hajagos, Hajzer, Hájos ®, Halász, Halgat ®, Hamar ®, Hegedűs ®, Hideg, Holbusz, Holéczi, Holló ®, Homoki ®, Hordós ®, Horváth ®, Hudra ®, Jager, Jarnóczy, Járomi ®, Jász ®, Jobbágy, Jonga, Juhász ®, Juróczky, Kalmár ®, Kalocsai ®, Kálózy, Kanyó, Karczel, Kardos, Kasuba, Kátai ®, Kele ®, Kenderes ®, Kéri, Király ®, Kiss ®, Kisferenc ®, Kisjó, Kisjuhász ®, Kocsis ®, Koháry ®, Kókai, Kollár, Kovács ®, Kozár, Kozma, Körmendi, Kövecses, Kövér, Krasnyánszky, Kucsera, Lábody, Laczi, Lajos ®, Lakatos ®,, Langzi, Lantos ®, László ®, Lázár ®, Lesi, Lőrincz ®, Ludányi ®, Lukáts ®, Magyar ®, Major ®, Majoros, Martsik, Matejcsik, Mátyás, Matykó ®, Ménkű, Mészáros ®, Mihály ®, Miklós, Miska, Misovics,
Mizsei ®, Molnár ®, Monulek, Móra ®, Muhoray ®, Nagy ®, Németh ®, Olajos,
Oláh ®, Országh ®, Ötvös ®, Pál ®, Palócz ®, Pantza, Paták, Pázsik, Pekkel, Pentz,
Pesti ®, Petrányi, Pető ®, Petri, Petrinkó, Pintér ®, Pomázi, Putton ®, Ragyás, Rapcsák, Révész, Ribb, Ripp, Rubos, Rusznyák, Safári, Sana (Zana) ®, Sandik, Sándor ®, Sápi ®, Sárközi ®, Simon ®, Sinka ®, Skultéti, Soós ®, Sorbán, Staskó, Stefkó, Stumer, Surman, Svajer, Szabó ®, Szakál, Szakmáry, Szalay, Száróczky, Szécsényi, Szeleczky, Szentkirályi, Szili, Szívós, Szórád ®, Szőke ®, Sztaskó, Szűcs ®, Tagán, Tamási, Tarnay, Tarnóczy, Tasi, Táska ®, Tengeri, Torma ®, Tóth ®, Török ®, Tubák, Turai ®, Ubornyák, Vámos, Varga ®, Varjú, Vass ®, Velkei ®, Velszky, Zala, Zelenka, Zelenkás, Zubornyák, Zsolnai
A fenti 234 családnévből 107 szerepel az 1745. évi jász redemptusok névsorában, közülük
84 (77,6%) a jászberényi, 8 a jászapáti, 5 a jászalsószentgyörgyi, 4 a jászárokszállási, 3 a jászladányi, 1-1 pedig a jászdózsai és a jászfényszarui névsorban található.
A későbbi években Lajosmizsére települtek közül még az alábbi családnevek szerepelnek a jász redemptus névsorokban :
Ádám, Árva, Baráth, Bató, Berente, Besenyi, Boda, Csorba, Dohándi, Durucz, Habencius, Káposztás, Koncsik, Ludányi, Makay, Máté, Meleg, Nyíri, Nyitrai,
Pernyész, Rimóczy, Seres, Suba, Szaszkó, Szőrös, Takó, Tőzsér, Váczy, Versegi, Vidra, Vörös.
Ezen utóbbi 31 redemptus családnév közül 23 (77,4%) jászberényi, 4 jászapáti,
2 jászalsószentgyörgyi, 1 jászárokszállási és 1 jászladányi eredetű.
Tekintettel arra, hogy mindkét névsorban 77% felett van a jászberényi eredetű családnevek gyakorisága, igazoltnak látszik Fodor azon adata, hogy Lajosmizsére túlnyomóan a tulajdonos Berény népe telepedett át.
A berényi redemptus gazdacsaládok tagjai csak a rendszeres betelepítés során (1856 után) költöztek ki nagyobb számban Lajosmizsére.
Az anyakönyvezés megkezdésekor ott lakók egy része felfogadott pásztor volt. Ezek a földtulajdonos berényiek kitelepedése után részben elköltözhettek, vagy utódaik nem tartják magukat jász származásúnak, mert az általam vizsgáltak között több 1854–1858 évi családnévvel nem találkoztam.
Feltűnő a szlovák hangzású nevek jelentős részének hiánya. Pl.: Bohutzky, Bozsik, Dolák, Drevenka, Jurótzky, Kozár, Majercsik, Paták, Rapcsák, Staskó, Stefkó, Száróczky, Sztaskó, Velszky, Zelenka, Zelenkás, Zubornyák.
1745-ben Berény társadalmának 70%-a vált redemptussá, azonban a redemptusok sorában állni nem jelentette az illető család ősiségét a Jászságban, másrészt az irredemptus családok egy része lehetett ősibb lakosa a jász kerületnek, mint a redemptusok és csak akkori kedvezőtlen gazdasági helyzete miatt nem tudott földet váltani.
A redemptus és irredemptus származásúak egyaránt jász eredetűnek tartják magukat és Lajosmizse mai lakosságának is nagyobb részét alkotják. A termékenyebb részeken (Alsólajos, Mizse, Bene) ma is túlnyomóan a jász származásúak laknak, míg az erősen homokos részeken (Pl.: a Közös dűlőben) az újabb bevándorlók vannak többségben, akik nem is tekintik magukat jászsági eredetűnek.
A vizsgálódásokat 1970–1971 között végezte Henkey Gyula.
Vizsgálatainak eredményeit, neveket különböző szakiratokban hivatalosan közzé tette.
A fentebb leírtakat Henkey Gyulától idéztem változás nélkül.
Sólyom János

FORRÁS.: http://jaszlajosmizse.hu/a-jaszsagbol-lajosmizsere-letelepedo-csaladok-nevsora/

A lajosmizsei Skultétiakról

Nem tudni, a lajosmizsei Skultétiak honnan kerültek jelenlegi lakóhelyükre, valószínűleg nem közvetlenül a Felvidékről, hanem másodlagos áttelepüléssel. A Skultéti családnevet viselők a török háborúk elülte után, a lakosság pótlására érkeztek az egykori hódoltsági területekre. Mivel a legnagyobb pusztítás az alföldi területeken volt, ezért több család is itt telepedett meg. A legelső adatok az alföldi részekről az 1740-es évekből valók, Nagyabonyban (Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye) 1744-ben már Skultéti születés történt. Kecelen 1768-ban, Kiskőrösön 1782-ben (ugyanazok a szülők, mint Kecelen), Kecskeméten 1793-ban, Jászberényben 1789-ben történt az első Skultéti születés. Valószínűleg az utóbbi két hely valamelyikéről érkezhetett Lajosmizsére a család, vagy családok. Jászberényt valószínűsíti, hogy a terület Jászberény birtoka volt.

A török háborúk után a Habsburgok önkényesen használták az itt lévő földeket, a jászok végül elérték ezek megváltását (redemptio), így került 1745-ben Jászberény birtokába az akkor még három önálló település: Lajos-, Mizse- és Bene-szállás. 1877-ben ezek Jász-Lajos-Mizse néven egyesültek, majd 1902-ben kivált belőlük Ladánybene, így alakult ki a mai Lajosmizse. A település 1993 óta város, 11 ezer lakossal.

Az első Skultétiak az 1800-as évek elején érkezhettek a településre, meglepő, hogy az első anyakönyvi születési adatok csak 1857-ben tűnnek fel a településen, a római katolikus anyakönyvben, akkor viszont mindjárt három is:

            Magdolna, Skultéti Lajos és Krasnyánszky Veronika leánya

            Anna, Skultéti Menyhért és Szörös Anna leánya (további gyermekeik: Rozália 1859, Pál 1862, Julianna 1864, László 1866, Luca 1870, Lajos 1873, Erzsébet 1875, Rozália 1877, István 1879) 
(Megjegyzés: Skultéti Menyhért szülei: Skultéti István és Csordás Anna)
(Megjegyzés: Skultéti Anna 1957.09.20. - 1922.12.28. férje 1880.05.11.-től Durucz András /Laci Bandi/ 1858.04.01. - 1919.05.04. a közös gyerekük egyike az Én dédnagypám Durucz Lajos 1898.04.18. - 1959)

            Erzsébet, Skultéti Pál és Szakmári Rozália leánya (további gyermekeik:Pál 1863, Rozália 1865)

További Skultéti házaspárok gyermekei, születések 1861-1889:

,Skultéti János és Bujdosó Baranyi Erzsébet - József 1861, István 1864, Mihály és Pál (ikrek) 1871

Skultéti István és Bujdosó Cecília - István és Lajos (ikrek) 1865, Rozália 1867, Lajos 1876

Skultéti József és Baranyi Cecília - László 1865, Mária 1867, József 1872, Julianna 1873

Skultéti István és Baranyi Cecília - Borbála 1863, Rozália 1867, Cecília 1874

Skultéti Mátyás és Petrik Varga Mária - Mátyás 1874, Rozália 1877

Skultéti Mátyás és Nagy Julianna - Julianna 1879

Skultéti József és Baranyi Julianna - József 1880

Skultéti István és Gyapjas Mária - Mária 1881

Skultéti János és Tóth Judit - Ernő Pál 1882, Margit 1887, Erzsébet 1889

Skultéti János és Tóth Luca - József 1883

Skultéti István és Szabó Mária - Etelka 1883

Skultéti András és Ménkü Erzsébet - Erzsébet 1886, András 1889

Skultéti János és Szórád Erzsébet - Mihály János 1887, Veronika 1889

Skultéti József és Bartal Mária - Mária 1888

Skultéti László és Pap Julianna - Julianna 1889

Ez is bizonyítja, hogy ekkor már nagyon sok Skultéti család lakta a települést. A 19-20. század fordulóján már kb. két tucat apai ágú és feleannyi anyai ágú Skultéti családot sikerült azonosítanom az 1895 és 1905 évek közötti házassági, születési és halotti polgári anyakönyvek alapján. A 20. század elejére már olyan messze kerültek egymástól a különböző ágak, hogy Skultéti-Skultéti házasság is köttetett, 1905-ben Skultéti János vette feleségül a Nyiri Józseftől megözvegyült Skultéti Cicellét,

A településen jelenleg is sok Skultéti nevű él.

Közülük kiemelendő Skultéti Árpád festőművész, aki bár ladánybenei születésű (1949), de Lajosmizsén él és alkot.


FORRÁS: http://www.naraiskultety.hu/cikkek/mas-skultety-csaladok/lajosmizsei-skulteti-csalad.html#block-comments

A LAJOSMIZSE KIALAKULÁSA 1. (LAJOSMIZSEI GYŰJTÉS)

A kezdetek

Ezzel a bejegyzéssel egy kisebb sorozatot kezdünk meg az oldalon, mely Lajosmizse történetével foglalkozik, mégpedig olyan szemelvényeket teszünk itt közzé, amelyek kizárólag a szájhagyományban maradtak fenn, köztük olyanok, amelyek utolsó pillanatban, utolsó tudójuktól kerültek megmentésre, és amelyeket az idősek örökítettek át a fiatalabbaknak - akik közben mára ugyancsak idős emberek lettek...

"Esztet én má az apámtú meg másik öreg emberektül hallottam, ennek a Lajosmizsének a településit. Hogy itt az Alföldön a falukat a tatárok elpusztították mindet. De ahogy én hallottam – nem könyvbû! - , erre itten Törtelyt, meg asztán Kocsért, oszt jöttek erre tovább.

A Geréby-major mögött (értsd: a Dörney-dûlõ melletti részen) vót égy falu. Két tó között égy parton. Ez volt Lajos falu. Esztet is a tatárok tisztára lépusztították, akik vótak fiatalok, azok ahogy tudtak, eemenekûtek, az öregek, asszonyok bemenekûtek a templomba, azokra rágyújtották a templomot. Mind ott pusztútak. A falut végig kirabóták, oszt fölégették. Oszt elmentek tovább.

Utánna elpusztították a Pusztatemplomná Mizse falut is.

Asztán elpusztították Benét is, mer Ladánybenén is vót égy falu. És Benét a jászladányiak kapták meg - Mária Terézia adta ezeket a pusztákat nekik, a jászoknak, mer a jászok kiváló harcos katonák voltak -, és ezé lett Ladány meg Bene: Ladánybene.

Itten ezt a két falut, ezt meg Jászberény kapta meg. És ezt a két falut összecsatolták, a pusztákat, és így lett Lajos meg Mizse: Lajosmizse.

Mikor ezt Mária Terézia neki ajándékozta a jászoknak, ezt az üres területet. Azelõtt a kõrösiek meg a kecskemétiek használták ilyen csordajárásnak. Ilyen elcsapott terület volt, azon legeltettek.

És akkor jöttek a jászok, õk átalvették, hát osztán évtizedekig csak úgy Szent György-napkor lehajtották ide az állatokat, a marhákat, a fias lovakat, a csikókat, a növendék jószágot, a birkát, és õszig, amíg meg nem nõtt, itt legeetették. Majd oszt évek alatt tovább, tovább, mind jobban fejlõdtek, oszt itt építettek ilyen – minta hogy a nóta mondja: „alacsony ház, füstös kémény…„. építettek ilyen vert falakat sárbul, hordtak rá nádfedelet, mer itt rengeteg víz vót, építettek ilyen pásztortanyákat. És asztán utánna, mikor má telepedtek, szaporodott itten mind jobban a nép – mer sokan lészöktek Jászberénybõl ide, a pusztára."



FORRÁS: http://www.familiacsaladkutatas.hu/lajosmizse-kialakulasa1.html

Durucz Lajos és családja

Durucz Lajos és családja

(Lajosmizse, Gyál)

Durucz Lajos 1898.04.18 - 1959.
Felesége
Lami Mária 1897.11.27. - 1988

1, Durucz Lajos 1916 - 1988
2, Durucz József 1920 - 2010
3, Durucz János  1922 - 1959
4, Durucz Ferenc 1923.03. - 2017.05.25
5, Durucz Mária 1925
6, Durucz András 1928.06.11. - 1996.
7, Durucz Ilona 1930 - 2017.12.10.

+ 1 lány gyermek aki korán meghalt (Mária)
+ 1 fiú gyermek aki korán meghalt (neve ismeretlen)

Írta: Durucz Attila
Durucz András unokája

Klubrádió - Hallójárat Megyeri Szabolcs műsora - Téma: Kertépítés

Így növekszik a Föld lakossága /videó/

Mindenki, mindenkinek a rokona???

A neten böngészve találtam egy oldalon egy érdekes képet, ami elgondolkoztató. Hm... érdekes!

Ha szálakat vissza vezetjük Tőled az 1400 évekig akkor 1.073.741.824 ősszülöd volt, a leírásba az szerepel, hogy akkoriban a föld lakossága 450.000.000. fő volt. 

Akkor, hogy is van ez??? Ennek még utána járok!

Durucz Andrásné (Mészáros Katalin) 

és lánya 

Kiss Sándorné (Durucz Tímea) textiljáték készítő

A Magyar Televízió egyes csatornáján futó Család - Barát műsorába szerepelt anya és lánya. A műsorban bemutatták a kötés és horgolás fortélyait. 

A két műsor vezető Gaskó Balázs és Bencze Ilona 

Részlet a műsorból:

A műsorból az első részlet

A műsorból az második részlet

Kiss Sándorné (Durucz Tímeáról) 

Bronzkoszorús textiljáték készítő mester

Kiss Sándorné (Babás Timi) vagyok Gyálon élek és dolgozom. Textiljáték készítésével foglalkozom. 2005-től rendszeresen indulok versenyeken ahol számos díjat begyűjtöttem. Öt alkalommal voltam III. helyezett, egy alkalommal II. helyezett és két külön díjam van. Emellett a Vajdahunyad várában a munkáim elismerése képen még könyvben is megjelent a munkám. Legnagyobb büszkeségem 2007-ben az RTL Klub műsorában az én babáimat is bemutatták.
Emellett még sok mindent csinálok: patchwork (foltvarrás), riselés, kötés-horgolás és papírkosárfonást is. A felsoroltakból folyamatosan induló tanfolyamokat tartok.
Népi játszóház és foglalkoztató végzettséggel a gyerekeknek régi hagyományos kézműves foglakozásokat Bociindítok.
Gyerekeke számára: papír sárkány, tojásfestés, gyertya készítés, gyöngyfűzés, körmöcske és apró bőr tárgyak készítése és sok más apróság.
Felnőttek részére: patchwork (foltvarrás), kötés-horgolás és papírból készült kosár.
Terveim közt szerepel Gyálon Patchwork Klubbot alapítani, ahol különböző technikákat lehet tanulni. Közös ötletelgetésekkel egybe kapcsolva. A szép közös munkákkal versenyeken és kiállításokon való megjelenés és megmérettetés.
Induló tanfolyamok megtalálhatók az Állandó programok/ menüpontok alatt.
Szívesen válaszolok bármilyen kérdésre!

Web:
gyal.babamama.info/gyali-gyerekprogramok/textiljatek-keszito/
www.babastimi.webhely.ws
www.riseles.eoldal.hu
www.foltonfolt.eoldal.hu

Durucz István a csendőrségi közlönyökben

Csendőrségi közlöny 1932. március. 2.:

- Durucz István őrmesternek Magyar bronz érdemrendet és zöld szalagot adományoztak:

Az emberiség családfája

A kulcs a genetika
A biológiai evolúció genetikai jelenség, ezért a genetika révén közelíthetjük meg fajunk történetét. Egy csepp emberi vérben a világ legnagyszerűbb történelemkönyve van megírva: az emberi faj utazásáé.
Luca Cavalli-Sforza volt az első ember, aki felismerte, hogy a vér lehet az az időgép, amely visszarepíthet minket őseinkhez. Vérmintákat gyűjtött a Föld legkülönfélébb embereitől, hogy felrajzolja az egész emberiség családfáját. Az 1970-es években a közép-afrikai biaka és mbuti törzs tagjaitól gyűjtött vérmintákat. Úgy sejtette, hogy az elszigetelt törzsek világosabb képet nyújtanak a távoli múltról. Igaza volt, s Luca felfedezése az egész tudományterületet forradalmasította.
Ma több mint hatmilliárd ember lakja bolygónkat. Nem is olyan régen azonban fajunk alig több mint tízezer embert számlált, akik valamennyien egyetlen kontinensen laktak – Afrikában. Azután viszont történt valami. Egy kis csapat elhagyta afrikai otthonát, és útnak indult egy ismeretlen, ellenséges világba.

A legősibb törzs
Egy kis törzs, legkorábbi őseink közvetlen leszármazottai a többiektől eltérően a helyükön maradtak. A namíbiai Kalahári-sivatagban a busmanok közé tartozó szanok különleges, ősi törzse. Belőlük ágazott ki minden ma létező bőrszín, világnézet és nemzetiség.

Mintha egy általános modellt készítettek volna a világ összes arctípusáról. A szemük formája kelet-ázsiai, a magas arccsontjuk akár a mongoloké, a bőrük pedig közepesen barna, amely sötétebb és világosabb is lehet.
A szanok jelzőgénjei, azaz markerei nem hasonlítanak az Afrikán kívül talált markerekre. A világ családfáján ők alkotják az első elágazást a többiektől.

A legősibb nyelv
A busman nyelv különleges. Csettintésekkel és más hangokkal beszélnek, amelyek teljesen idegenek számunkra. Ez az egyedüli nyelvcsalád, amely csettintéseket használ, és van egy elmélet, amely szerint ezek a csettintések valójában ősi hangok. Más nyelvekből valószínűleg azért hiányoznak, mert egy már csettintések nélkül beszélő csoport hagyta el Afrikát és szóródott szét az egész Földön.


A beszéd nem csupán kommunikáció, hanem a világ leírásának módja is. Tegyünk fel egy „mi lenne, ha” kezdetű kérdést. Az ilyen kérdésre csak beszéddel lehet felelni, még akkor is, ha csak magában teszi fel a kérdést az ember.

Új típusú gondolkodás
A szanok vadászatkor úgy viselkednek, akár a törvényszéki nyomszakértők egy bűntény színhelyén. Olvasnak a földön hagyott nyomokból, és a zsákmányuk agyával gondolkodnak. Ötvenezer évvel ezelőtt ez a gondolkodásmód hatalmas előnyt biztosított nekik vetélytársaikkal szemben, akik nem tudtak így gondolkodni. Egy oroszlán például gondolkodás nélkül átlépne a patanyomokon, hiszen ha nem látja, nem hallja az állatot vagy nem érzi a szagát, akkor az nem létezik a számára. Távoli őseinkkel ugyanez lehetett a helyzet, de ötvenezer évvel ezelőtt ezek a nyomolvasók megtanultak a múltba és a jövőbe látni. A patanyomok elmondták nekik, hogy egy állat haladt el itt a múltban. És ha követték a nyomokat, a jövőben megtölthették a hasukat.
Őseink ötvenezer évvel ezelőtt minőségi ugrást hajtottak végre a gondolkodásban, de ez nem ad választ arra, hogy miért kellett útra kelniük. Valami kényszerítette őket? Vagy újfajta kíváncsiság alakult ki bennük? A válasz ezerkétszáz kilométerre délre, a dél-afrikai partokon található.

Mi történt ötvenezer évvel ezelőtt?
A Kelders-barlang nyolcvanezer éves emberi csontokat tartalmaz. Emberek éltek itt, akik megjelenésükben nem nagyon különböztek a ma élő emberektől.
A kormeghatározás szerint a középső kőkori emberek ötvenezer éve voltak itt utoljára. Tehát abban az időben nyilván történhetett valami. Nagyon nehéz régészeti lelőhelyeket találni a hatvan és harmincezer évvel ezelőtti időszakból. Az állat- és növénypopulációk összeomlottak, és az emberi populációk is követték őket ebben. Ez nem jelenti azt, hogy akkoriban nem éltek emberek Afrika déli részén, de olyan kevesen voltak, hogy az a régészek számára elhanyagolható.
Világméretű katasztrófáról beszélhetünk, amelyet az éghajlat roppant változásai okoztak: a Föld a jégkorszak szorításába került. Az Északi-sarkvidék jégtakarója dél felé terjedt, és a Föld édesvízkészletének nagy részét magába zárta a jég. Afrika sivatagai nagyobbak lettek, a tengerszint mindenütt csökkent, a dél-afrikai partvidék barlangjai pedig magasra és szárazra kerültek. A dús legelőket sivatagok váltották fel, a zsákmányállatok pedig nagyon megritkultak.
Az emberiség a kihalás szélére jutott. Csodálatos módon azonban egyesek belekapaszkodhattak egy mentőövbe, amelyet a gondolkodás nagy ugrása nyújtott. Ez azt jelentette, hogy egy kis csapat elhagyta Afrikát. Vajon hol kerültek elő a legközelebbi, Afrikán kívüli emberi maradványok? Ausztráliában! És senki sem tudja, miért. Gyalogos utazásra nincs régészeti bizonyíték, a tízezer kilométer széles nyílt óceán pedig kizárja a hajózás lehetőségét.

Hogyhogy Ausztrália?
Az itt élő állatok és növények semmi máshoz nem hasonlíthatók. Mindez azért van így, mert Ausztrália utoljára akkor volt összeköttetésben a többi földrésszel, amikor az emlősök evolúciója még a kezdeteket járta, tehát több mint százmillió évvel ezelőtt. Ez azt jelenti, hogy Ausztráliában az ember az egyedüli főemlős. Vagyis valahonnan máshonnan kellett ideérkeznie. A legnyilvánvalóbb útvonalnak Dél-Ázsia partvonala látszik, ám ezzel kapcsolatban eddig a legapróbb régészeti bizonyíték sem került elő. A vándorok jelenlétének az útvonal mentén élők génjeiben sincs nyoma. Valami tehát nem stimmel.


Az Új-Dél-Wales nyugati részén található Mungo-tó partja egy ősi népcsoport hazája volt: Ausztrália első telepeseié. A futóhomokból régóta eltemetett értékes régészeti kincsek bukkannak fel. Gondosan megmunkált fegyverek, sőt egy családi tűzhely maradványai is. Koruk harminc- és negyvenezer év közötti.
Az ausztrál bennszülöttek híresek arról, hogy történetüket nem írásban, hanem beszédben örökítik meg. Ezt ők dalvonalaknak nevezik, és kezdeteik történetét szájhagyomány útján adják tovább nemzedékekről nemzedékre. A bennszülöttek dalvonalai arról szólnak, hogy az emberiség Ausztráliából ered. Utazásokról nem esik szó bennük. Az ausztrál bennszülöttek vére azonban azt mutatja, hogy egy nagyon ősi, nagyjából ötvenezer éves markert örököltek Afrikából, az afrikaiak vérében azonban semmi nyoma nincs az ausztrálok markereinek. Az emberi közlekedés szigorúan egy irányba haladt, mégpedig Afrikából Ausztráliába. A nagy kérdés az, hogy milyen útvonalat követett?

Mi lehetett az útvonal?
Ötvenezer évvel ezelőtt a jégkorszak csapdába ejtette a Föld édesvizének jó részét. A tengerszint alacsonyabb lett, és így Indonézia egyetlen szárazfölddé állt össze. Ausztrália és Új-Guinea összekapcsolódott. Azóta az emelkedő tengerszint a vándorok jelenlétének minden nyomát eltüntette ennek az útvonalnak a mentén. Ha az első afrikai vándorok ezen az úton jártak, akkor génjeik – és velük a rejtőzködő afrikai marker – valahol talán fennmaradtak.
Dél-Indiában semmilyen régészeti bizonyítéka nincsen az ősemberek jelenlétének, s ha genetikai bizonyítékokra akarunk lelni az olyan, mintha tűt keresnénk egy India méretű szalmakazalban. A keresett markerek az Y kromoszómán találhatók, tehát csak férfiaknál mutathatók ki. Minél belterjesebb és elszigeteltebb egy közösség, annál könnyebb megtalálni a körükben az ősi markert. A kutatások végül egy elszigetelt faluban Maduraitól nyugatra eredményre vezettek: egy férfi vérében megtalálták a keresett markereket, amelyek attól kezdve átadódtak őseinek, végül neki, hogy a legelső emberek India földjére léptek.



Nincs ugyan közvetlen bizonyítékunk arra, hogy a parti vándorok hogyan érték el Ausztráliát, de ötvenezer évvel ezelőtt végül elérték. Az egész útvonalon világosan követni tudjuk az Afrikából induló genetikai ösvényt. Ez azonban a világ népességének csak tíz százalékára vonatkozik. A többi kilencven százalék más útvonalat követett.

A második csoport, amely elhagyta Afrikát, és másik útvonalra tért – a Közel-Kelet felé indult el. Amikor őseink elindultak, Afrika a jégkorszak közepén járt. Az emberek a szárazságtól szenvedtek.

Az emberiség bölcsődéje
Úgy tűnik, innen Kelet-Ázsiát két vándorlási hullám népesítette be. Az egyik a hegyláncoktól északra, a másik délre vonult. Ez a mozgás, mint egy ősi genetikai harapófogó, ma is felismerhető az itt élő emberek vérében. Az emberiség történelmi léptékkel mérve egy szempillantás alatt egészen Indiáig és Kínáig jutott el. Ehhez képest Európa csak egy rövid ugrásra fekszik. Azt hihetnénk, hogy az emberek ott is megtelepedtek. Ám nem ez történt. A régészeti adatok szerint csaknem tízezer évbe telt, mire megérkeztek ide a Közel-Keletről.
A Pech Merle óriási alagút- és barlangrendszer Franciaország déli részén. Felbecsülhetetlen értékű műalkotások pazar együttesének ad otthont. A művészek a cro-magnoni emberek voltak. Michel Lorblanchet régész egész életében a történelem előtti művészeket tanulmányozta. Elmondta, hogy az ősi európaiak voltak az első művészettel megáldott barlanglakók.
A cro-magnoniak afrikai testarányokkal érkeztek ide, olyan felépítéssel, amely a sokkal melegebb viszonyokhoz alkalmazkodott. Magasak voltak és soványak. Ez azt mutatja, hogy kulturális tényezők, tehát a ruházat és a lakás voltak azok, amelyek révén alkalmazkodtak a nagyon hideg éghajlathoz. A cro-magnoniak az öltözködésen és az otthonteremtésen kívül fizikai módon is alkalmazkodtak a hidegebb és kevésbé napfényes vidékhez.

Miért tartott tízezer évig, amíg őseink eljutottak a Közel-Keletről Európába? Az elfogadott elmélet szerint útjuk a Földközi-tenger körül és Törökországon át vezetett. A közelmúltig nem volt okunk kétségbe vonni, hogy az első európaiak közvetlenül a Közel-Kelet felől jövő utat követték. Azután kiderült, hogy miután európai őseink elhagyták a Közel-Keletet, nehéz és keserves kerülőutat jártak be.
Biskekben, a korábbi szovjet köztársaság, Kirgizia fővárosában több mint kétezer ember vérmintáját gyűjtötték össze. Hamar rájöttek, hogy vérük fontos titkot rejt: egy ősi markert. Csaknem minden nyugat-európai férfi hordozza ezt, Norvégiától Spanyolországig, Írországtól Ausztriáig. Európai őseink tehát nem a magától értetődő utat követték Afrikától a Közel-Keleten át, hanem negyvenezer évvel ezelőtt átvágtak Közép-Ázsián.



Megint csak az időjárás játszott kulcsszerepet, amely ebben az esetben táplálékot jelentett. Az emberek követték a füves térségeket a mai Kazahsztánig.
A marker mindenütt előkerült Európától Ázsián, Szibérián át Észak- és Dél-Amerikáig. A lista szinte végtelen. Afrika volt az emberiség bölcsője, Közép-Ázsia pedig a bölcsődéje.
A kétezer vizsgált közép-ázsiai ember mintái között akadt egy rendkívüli egyén, a neve Nijazov. Közvetlen leszármazottja annak az embernek, akinek DNS-ében negyvenezer évvel ezelőtt megjelent egy apró hiba, a közép-ázsiai marker. Ez a genetikai marker elterjedt az egész északi féltekén, és több mint egymilliárd ember örökölte. Nijazov őseinek ágai továbbhaladtak Európába, India egy részébe, Oroszországba és Amerikába. Nijazov családja azonban mindig itt lakott.

Irány az Újvilág!
Az egyik csoport tagjai végigvándoroltak Ázsia síkságain, és belőlük lettek az első európaiak. Nijazov családjának egy másik ága azonban eljutott Amerikába is. Az ő gyermekeik az amerikai indiánok, az inuitoktól az inkákig. Ahhoz, hogy odajussanak, olyan éghajlati szélsőségeken kellett átvándorolniuk, amelyekhez korábban nem szoktak hozzá. Ők egyenesen a jégvilág közepe felé vették az irányt. Egyesek közülük még mindig ott laknak. Nijazov ősi markere felbukkan egy nomád törzsben, amely az orosz sarkvidék mélyén él: ők a csukcsok, az Amerikába tartó nagy vándorlás hátramaradt túlélői. A csukcsok az északi sarkkörön túl élnek, ahol a hőmérséklet akár mínusz hetven fokig is süllyedhet.
A jégkorszak, amely kiűzött minket Afrikából, menekülési útvonalat biztosított a csukcsok őseinek. Ahogy a hőmérséklet és vele a tengerszint süllyedt, egy új szárazföld, a Beringia alakult ki a Bering-tenger helyén. Ez az új föld összekötötte az orosz Távol-Keletet Alaszkával. A rénszarvasok új legelők felé indultak. A kisszámú túlélő követte őket, így az emberiség egy feltáratlan területre érkezett – az Újvilágba.
Onnan azonban nem tudtak tovább menni. Tudjuk, hogy útjukat elzárta az Észak-Amerika nagy részét beborító jégtakaró. A dolgok azonban mögöttük sem alakultak jól. Amikor a jégkorszak véget ért, a tengerszint ismét emelkedni kezdett, és az első amerikaiak egy kis elzárt földdarabon rekedtek. Mégis fennmaradtak, mert egy menekülési útvonalra bukkantak.



A navahók ősi törzsének, amely visszavezethető Szibériába, a csukcsok őseihez, az arizonai Canyon de Chelly az otthona. Az első amerikaiak csak tizenháromezer évvel ezelőtt érkeztek ide. Valószínűleg egy olyan folyosón át jöttek Alaszkából, amely tizenegyezer évvel ezelőtt már létezett a Sziklás-hegység keleti oldala mentén. Keletre és nyugatra még jég terjeszkedett, de volt egy jégmentes folyosó, amelyen át lejuthattak Észak-Amerikába. Az ő szemszögükből nézve ez lényegében lakatlan terület volt, gazdag készletekkel. Lélekszámuk nőni kezdett, és mindössze nyolcszáz év alatt benépesítették mind Észak-, mind Dél-Amerikát.
A navahó indiánok azóta élnek Észak-Amerikában, amióta csukcs őseik megérkeztek ide. A Canyon de Chelly az egyik legszentebb helyük. Ők is, akárcsak mi valamennyien, azokkal az emberekkel állunk rokonságban, akik ötvenezer évvel ezelőtt Afrikában éltek. Ez mindössze kétezer nemzedék.

(Forrás: National Geographic 2002)



A magyar nép esetében nagy genetikai változatosságról beszélhetünk. A legújabb hazai kutatások egyértelműen kimondják, hogy genetikai értelemben a szomszédos népek a legközelebbi rokonaink, ami az évszázadok óta tartó folytonos keveredés ismeretében egyáltalán nem meglepő tény. Egykori ázsiai eredetünk biológiai nyomait ma már alig lehet kimutatni.

Mitokondriális Éva

Génjeink egy kicsiny hányada nem a sejtjeink sejtmagjában, hanem a mitokondriumokban található. E mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik, tehát mindnyájan anyánktól, anyai nagyanyánktól, anyai-nagyanyai-dédanyánktól stb. örököltük. Őseink minden generációjában tehát csak egyetlen olyan nő volt, akitől e mitokondriális géneket örökölhettük. (Ezzel szemben génjeink túlnyomó többségét természetesen 2 szülőtől, 4 nagyszülőtől, 8 dédszülőtől stb. örököltük.)
Nyilvánvalóan lennie kellett olyan „mitokondriális ősanyának”, akinek mitokondriális génjeire visszavezethetők az összes ma élő ember mitokondriális génjei. Egy nő, aki a kizárólag női leszármazási vonalak mentén (is) valamennyi ma élő ember őse. Természetesen a mitokondriális géneket ő is anyjától, anyai nagyanyjától stb. örökölte. Az időben legutolsó olyan nőt, akitől valamennyi ma élő ember kizárólag női ágak mentén (is) származik, Mitokondriális Évának nevezik.
A molekuláris óra technikával végzett összehasonlító vizsgálatok alapján a mitokondriális Éva kb. 150 000 évvel ezelőtt, valószínűleg Kelet-Afrikában élhetett. E becslések a genetikai különbségek kialakulásának átlagos sebességéből, és a kialakult mutációk térbeli szétterjedésének mintázatán alapulnak.
Bár a bibliai Éváról nevezték el, de a mitokondriális Éva természetesen nem az egyetlen nő volt, aki abban az időben élt. Az emberi fajnak ebben az időben akár 20 000 egyede is élhetett, de közülük egyedül Éva genetikai vonala maradt fent kizárólag nőági leszármazási sor mentén is. Így Éva nemzedékének egyetlen olyan nőnemű egyede, akitől a ma élő egész emberiség kizárólag anyai ágon is származik. Természetesen Évának és utódainak fiai is lehettek, csakhogy azon ágak mentén mitokondriális géneket nem örökölhettünk (de minden más gént igen).
A mitokondriális gének törzsfájának egyes ágai természetesen a jelenben is kihalhatnak, ezért a jelenben élő emberek mitokondriális Évája feltehetőleg nem pontosan ugyanaz a személy, mint aki a jóval előttünk élt emberek Évája volt, vagy aki a jóval utánunk következő emberek Évájává fog válni.
Lehetséges, hogy nem Éva a legkésőbbi közös ősünk, mivel azonban az ivaros szaporodás során a sejtmag kromoszómáinak DNS-e keveredik, az esetleges későbbi közös ős azonosítása a tudomány mai állása szerint lehetetlen.
A meglepő tény, hogy Éva korából nem maradt fenn más tiszta nőági vérvonal, inkább a véletlen eredménye, nem a természetes kiválasztódásé. Éva úgy nyerhette el ezt a címet, hogy leszármazottainak minden nemzedékében született egy lány, akinek szintén született lánya; tehát a vele egy időben élt minden nőnél ez az öröklődési lánc valamikor megszakadt.
Bár a kutatók a lehető legtöbb emberi etnikumból vett mintákat elemeztek, de korántsem vettek mintát minden ma élő emberből. Ezért elképzelhető, hogy létezhetnek még a mitokondriális törzsfa ma ismert ágainál régebben kiágazó, de a jelenig fennmaradt ágai. Ebben az esetben Éva korábban élt, mint azt ma feltételezzük.
Lényegében az a jelenség, hogy egyetlen mitokondriális genetikai vonal kiszorítja az összes többi anyai leszármazási vonalat, megfelel a populációgenetikából ismert genetikai drift jelenségnek: az egyik allél véletlenszerűen kiszorítja a másikat. Ez a folyamat különösen a kicsiny populációkban gyorsul fel. Ezért ha Éva sokkal nagyobb (például milliós) népességben élt volna, akkor igen valószínűtlen, hogy az összes ma élő embernek tisztán női leszármazási kapcsolata volna vele. Definíció szerint ekkor is volna Évánk, csak egy sokkal korábbi evolúciós korszakból.
De miért lehetett Éva közössége olyan kicsi? Az egyik lehetséges magyarázat szerint Éva korában a világ emberi népessége éppen egy kihalás közeli állapotba került. Egy másik szerint Éva egy olyan kis populációban élt, mely később felváltotta a többit. Más vélemény szerint Éva röviddel azután élt, hogy egy kisebb népesség kivált a fő népességből, elkülönült és átalakult, majd e népesség vezetett a Homo sapiens, a mai modern ember kialakuláshoz. Erre utalhat az a tény, hogy Éva korából származnak azok a ma ismert legősibb olyan csontvázak, melyek a ma élő emberre hasonlítanak. Ez utóbbi nézetek tehát azt jelentik, hogy ugyan élhettek Éva népességével egyidőben más, sokkal nagyobb emberi népességek is, csakhogy azok leszármazottak nélkül kihaltak. Mi annak a viszonylag kicsiny népességnek a leszármazottai vagyunk, melyhez Éva is tartozott.

(Forrás: Wikipedia)

A családfakutatás története

A genealógia, azaz eredet- vagy származástan (családtörténet) a családfák kutatásának tudománya. Az emberek közötti leszármazáson alapuló rokonsági kapcsolatokkal foglalkozó, az egész társadalmat átfogó klasszikus történelmi segédtudomány.
A genealógiai ismeretek felhasználása ősi időkre nyúlik vissza. Ősei mindenkinek vannak. Mindig fontosak voltak a vélt - illetve valós - ősök, a tőlük való származás felkutatása, bemutatása. A genealógia együtt fejlődött a társadalommal, alkalmazkodott az egyes osztályok, rétegek mozgásához. A genealógia sokszor gyakorlati - "alkalmazott tudomány" - jellegű is volt. Legtöbbször az öröklési jog praktikumában alkalmazták. A családfakutatást sokszor kizárólag a nemesség kutatásával azonosították, és mint olyant öncélúnak minősítették. Nem szabad elfeledkeznünk azonban a polgárság, az értelmiség, sőt a parasztság vagy a munkásság genealógiájának vizsgálatáról sem. Valamint tudnunk kell azt is, hogy a birtoktörténeti-helytörténeti kutatásoknál elengedhetetlen a genealógia alkalmazása. A családfakutatást sokszor és sokféleképpen fogták fel a különböző szakemberek, jelenleg is többféle megközelítése ismeretes. Például a klasszikus felfogás mellett beszélhetünk történeti irányzatról, orvosi irányzatról és néprajzi jellegű vizsgálatról is. Hangsúlyoznunk kell, hogy a genealógia az utóbbi években egyre inkább megújuló, a modern tudományos elvárásoknak megfelelően átalakuló, széles körben felhasznált tudománnyá vált. Az iránta megnyilvánuló érdeklődés a korábbi évtizedek visszaesése után igen elterjedt, széles körűnek mondható.
Az emberek kezdetben az istenek származását kutatták, mivel a vallási mítoszokban az istenségek eredete központi kérdés volt. Később a különböző népek vezetői, uralkodói keresték eredetüket a mitológiában, vallásban. Az ókori görögöknél gyakori volt, hogy az előkelők magukat héroszoktól származtatták, őseiket a trójai háború valamelyik hőséig vezették vissza. Az időről időre előtérbe kerülő új családok, személyiségek igyekeztek a hagyományos uralkodó osztály családi eredetéhez hasonló, méltó származást kreálni.
A rómaiak őseik különféle érdemeit átvitték az egész nemzetségre. Síremlékeik feliratain nagy számban maradtak fenn genealógiai adatok. Az ókori római családi viszonyokra rendkívüli módon jellemző volt az örökbefogadás. Az örökbefogadottak átvették az örökbefogadók őseit. Gyakori volt a valódi és az örökbefogadott személyek közös nyilvántartása.
A leszármazási táblák ősének a római scala (stemma) tekintendő, amely kereszt alakú volt, és a vizsgált személyt középen ábrázolták.
A germán népeknél a rómaiakkal szemben vérrokonságra alapuló genealógia volt a középpontban.
A genealógia gyakorlati alkalmazása körébe tartozott az ősbizonyítás, illetve őspróba. A nemességet utánzandó a késő középkortól gyakori volt a polgári ősigazolás, melyet a városokban az ipari tanuláshoz, polgárjog elnyeréséhez stb. követeltek meg.
A genealógia fejlődése Európa különböző országaiban a reneszánsz idején indult meg, és a XVI. századtól publikálnak különféle nyelveken - kezdetben elsősorban latinul - genealógiai műveket. Legelőször az uralkodóházak, később pedig a főnemesség, nemesség, sőt a polgárság-értelmiség családtörténetéről is.
A XVIII - XIX. század fordulóján a genealógia láthatóan háttérbe szorult. Ismételt fellendülése az 1820-as évektől kezdődött. A XIX. század második felétől kifejezetten felvirágzóban volt, és tulajdonképpen folyamatosan virágkorát éli.
A magyarországi családokra és rokoni kapcsolataikra bőven találunk leszármazási adatokat a középkori írásokban, de a magyar főnemesi udvarokra jellemző ősfák, az ún. képes genealógiák csak a XVII. század első felében jelentek meg. Ezek az őskultusz jegyében a honfoglaló vezérekig vagy még messzebbre igyekeztek visszavezetni a származást.
Magyarországon az első nyomtatott genealógiai jellegű munka Budai Ézsaiás lexikona. A XVIII. század utolsó harmadában jelentek meg olyan genealógiai művek , amelyek adatait már a későbbi szerzők is hasznosították. A XIX. század első fele nem bővelkedett családtörténeti munkák megjelenésében.
Az első napjainkig is használatos családtörténeti munka szerzője Nagy Iván (1824-1898), aki 12 000 nemesi családot 108 ősnemzetségre vezetett vissza hatalmas művében a Magyarország családi czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I-XIII, 1857-1868 kiadványban.
1883-ban alakult meg Magyarországon a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, amely ugyanettől az évtől kezdődően a történelmi segédtudományai tárgykörben alapvető, egyik fő témájaként genealógiát közlő Turul című folyóiratot. Ettől a dátumtól kezdve Magyarországon is folyamatosan jelentek meg művek a családfakutatás tárgykörében. Bár a megjelent művek döntő része a nemességgel foglakozott, akadtak más társadalmi osztályok családtörténetét bemutató írások is.
A második világháború után megindult a családfakutatás erőteljes visszaszorítása. A genealógia merev elutasítása idővel enyhült. Az 1970-es évektől kezdődően már szélesebb körben szerepeltek idetartozó témák különböző konferenciákon.
1983-ban sikerült újra létrehozni a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot, és napjainkban a családfakutatás ugyanúgy virágkorát éli, mint bárhol másutt a világon. A genealógia forrása lehet minden anyag, amely leszármazási bizonyításra alkalmas adatokat tartalmaz.

"Hasznos szolgálatot tesz a hazának ki családja múltját feltárja, hiszen egy-egy család múltja, a haza történelmének egy-egy lapja."
Széchenyi István gondolatai

A családfa kutatás forrásai

A családtörténeti kutatás forrásainak első nagy csoportja a "szájhagyomány". Ennek megbízhatósága azonban általában csak a nagyszülőkig terjed - ma már például a házasfelek gyakran nem ismerik egymás közeli rokonságát sem. Régebben a rokonsági kapcsolatot jobban ismerték és tartották. A házasságkötésnél érvényes jogszabályok (ún. házassági akadályok) miatt a házasulandó feleknek a távolabbi, negyedik fokú vérségi kapcsolatot is figyelembe kellett venni. A közeli vérrokonok házasságának kiküszöbölésére és megakadályozására szolgált a háromszori kihirdetés intézménye (promulgatio). A szájhagyomány megbízhatatlansága miatt, sokszor már a nagyszülőkön túl, az írott forrásanyag kutatása szükséges. Sokszor segítségünkre lehetnek a családnál őrzött régi imakönyvekbe, bibliákba, egyéb régi és értékes könyvekbe bejegyzett családi események (születések, keresztelések, bérmálások, házasságok, halálozások stb.) felhasználása.

Az 1940-es évekből, a zsidótörvények rendelkezései miatt a kötelező származás-igazolás idejéből is sok irat maradhatott fenn az ősökről (főleg anyakönyvi kivonatok).

A XIX. század közepétől divatba jöttek a nyomtatott gyászjelentések. Ezekben gyakran a legközelebbi egyenesági hozzátartozókon (házastárs, unokák, gyerekek, szülők, nagyszülők) kívül említik a távolabbi és oldalági (ún. sógorsági) rokonságot. Az Országos Széchényi Könyvtárban kb. 800.000 darabból álló gyászjelentés-gyűjteményt őriznek betűrendbe szedve. A nyomtatott halotti beszédek (búcsúztatók), a temetés után az újságban közzétett köszönetnyilvánítások, megemlékezések is hasonló adatokat tartalmaznak az elhunyt családjáról.

Hátrányuk, hogy az elhunytat gyakran a valóságnál kedvezőbb színben tüntetik fel. Egyéb újságcikkekből, pl. hirdetésekből, korabeli hírekből, beszámolókból, tárcákból és eseményekből is meríthetünk adatokat a család történetére, eredetére nézve.

A sajtó mint forrás különösen helytálló, tartalmas és eseményekben bővelkedő a vidéki kisvárosi élet mindennapjaira, ahol nem történhetett meg a legkisebb esemény sem a kellő publicitás nélkül. A temetőkben is érdemes megnézni a temetőkönyveket, valamint a sírfeliratokat.

Az írott források közé sorolhatók még többek között az önéletrajzok, iskolai anyakönyvek, emlékiratok stb.

Minden típusú családkutatás elengedhetetlen és legmegbízhatóbb forrása az anyakönyv. Az anyakönyvek azonban nemcsak genealógiai, hanem történeti-statisztikai, valamint demográfiai kutatások legfontosabb forrásait is jelentik.

Helytörténeti monográfiák készítésénél, egy-egy tájegység tudományos feldolgozásánál szintén nélkülözhetetlenek. Magyarországon a XVI. elején, az 1515-ben tartott Veszprémi egyházmegyei zsinat jelzi az anyakönyvek fejlődésének kezdetét. A zsinat nem túlságosan pontos és egyértelmű határozata arra hívta fel a plébánosokat, hogy a kereszteléseket jegyezzék fel annak érdekében, hogy a lelki rokonságot nyilvántarthassák. A rendelkezés alapja a kánonjognak az az előírása volt, hogy a lelki rokonság ugyanolyan házassági akadálynak számított, mint a vér szerinti rokonság.

A rendszeres anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinaton rendelte el IV. Pius pápa. Hazánkban a római katolikus egyházban az ellenreformáció kezdetén tartott 1611. évi nagyszombati zsinat intézkedett az anyakönyvek vezetéséről. Szórványos anyakönyvezés itt-ott előfordult e dátum előtt is, pl. római katolikus 1587-től Kassán, 1601-től Pozsonyban stb. A nagy változás 1625-ben következett be, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek az V. Pál pápa által kiadott Rituale Romanum-ot az egész országban kötelezővé tette. A Rituale Romanum öt féle előjegyzést vezetett be: a keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvek mellett külön a bérmálási anyakönyvet, valamint az ún. Status Animarum-ot, amely a húsvéti áldozás időpontjában az egész lakosságot tartalmazta háztartások, illetve családok szerint.

A XVII. század folyamán a Rituale Romanum-ot három további kiadásban (1656, 1672, 1692) jelentették meg, ugyanakkor az 1630-as évektől kezdve rendszeresen megtartott egyházlátogatások alkalmával (Visitationes Canonicae) ellenőrizték az anyakönyvek felfektetését és helyes vezetését. A folyamatos és általános érvényű anyakönyvezés a történelmi Magyarországon (az északi megyék kivételével) csak a törökök kiűzése után kezdődhetett el.

1822-ben az egyházi hatóságok elrendelték a betűrendes névmutatók készítését - amelyek mindenképpen megkönnyítették az anyakönyvekben való visszakeresést. Az 1827:XXIII. tc. viszont elrendelte az egyházi anyakönyvek két példányban történő vezetését, elsősorban biztonsági okokból.

A protestáns egyházaknál az anyakönyvek vezetésének teljes körű jogát 1785-ben adta meg II. József, de több helységben (ún. artikuláris helyeken - loca articularia) ennél sokkal korábban kezdték az anyakönyvezést: pl. evangélikus anyakönyvezés volt Bártfán 1592-től, Selmecbányán 1594-től, Késmárkon 1601-től, Pozsonyban 1606-tól, református pedig Zalakomáron 1624-től stb.

Az izraelita, azaz zsidó vallású lakosság anyakönyvezését Magyarországon általánosan kötelező érvénnyel és hatállyal csak a Bach-korszakban rendelték el a hatóságok (1851 júliusában). Azonban itt is akadnak települések (elsősorban falvak, mivel a városok eleinte nem fogadták be a zsidókat, másodsorban és csak később a városok, ahol élénkebb volt a gazdasági és a pénzügyi élet, és ezért jelentősebb volt a zsidóság tömörülése és létszáma) ahol 1851-nél jóval korábban kezdték el az anyakönyvezést: pl. Nagytétényben 1760-tól, Szobráncon 1762-től, Lovasberényben 1764-től, Kaposváron 1771-től, Marcalin 1774-től, Csurgón 1776-tól, Békéscsabán és Budán 1820-tól, Esztegtomban 1828-tól, Pesten 1826-tól stb.

A keresztelési, házassági, halotti (és az esetenként fennmaradt bérmálási) anyakönyvek nemcsak a szentségek kiszolgálását rögzítették, hanem egyúttal közhitelű dokumentumoknak számítottak, mivel 1895. október 1. előtt állami anyakönyvezés nem létezett.

Az állami (polgári) anyakönyvezést az 1894:XXXIII. tc. vezette be és 1895. október 1. óta van érvényben. Ettől a dátumtól kezdve a polgármesteri hivatalokban őrzik az anyakönyveket, a másodpéldányokat pedig az illetékes területi levéltárakban,

Az anyakönyvek mellett, főleg kiegészítőként, léteznek más források is, pl. országos, megyei és helyi összeírások, továbbá adó- és egyházi tized (dézsma, Regesta Decimarum) lajstromok, urbáriumok és úrbéri tabellák, egyházlátogatási jelentések (Visitationes canonicae) mellékletei, a Conscriptiones animarumokat (lelkek összeírása), (katonai) állítási lajstromok, iskolai anyakönyveket és évkönyveket stb.

Nemes családok

Magyarországon, történeti szemszögből nézve, megkülönböztetjük a honalapító nemességet a későbbi, középkori nemességtől. Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet (és rendszerint címert is). Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a címer adományozása vagy birtoklása még egymagában nem utalt a nemesség voltára. Városoknak, testületeknek (pl. céheknek) is lehetett és volt is címerük. Erdélyben viszont - történeti és geopolitikai okokból eredően - a székelyek közül mindenki nemes és ezáltal hadköteles volt. A székely nemesség három osztályra osztódott: a főnemesek (primores) a XVI. században a gazdagabb lófők közül váltak ki és alkottak külön osztályt. A lófők, lófőnemesek (equites, primipilii) a lovasságot alkották a háborús időben, végül a gyalogságot kitevő közszékelyek (pedites, pixidarii). A birtokadományozás a király elhatározására alapján, illetve egyes személyek kérelmére történt. Egy éven belül az adományost bevezették, beiktatták a birtokába (introductio). A beiktatást a király személyes kiküldöttje végezte el az adományozott birtokhoz legközelebb lévő hiteleshely, káptalan, konvent képviselőjének jelenlétében. A címereslevél által történt nemesítés esetében azt egy éven belül ki kellett hirdetni annak a megyének a közgyűlésén, ahol a nemes lakott, így szerezvén érvényességet a nemesítésnek.

(Forrás: Magyar Országos Levéltár)

 

Lajosmizséről....

A környéken a tatárjárás után betelepedett kunok létesítettek először településeket  Mizse-szállás, Lajos-szállás és Bene-szállásnéven. Ekkor már írott források is előbuk-kannak Mizseszék, majd Kunmizse és Lajosszállás (Lajosülése) nevekkel.

A török uralom fél évszázadon keresztül megkímélte Lajos és Mizse kunjait.

A halmozottan nehéz, kettős adózást és a háborúk zivataros évtizedeit azonban a kis falvak nem bírták átvészelni. Először Bene, majd 1594-ben Lajos és Mizse is elnéptelenedik.

A török kiűzését követően a pusztákat a Habsburg-ház önkényesen használta, adta-vette, de az öntudatos jászok és kunok elérték, hogy 1745-ben megválthassák pusztáikat - ezt nevezték Redemptionak.

Ekkortól kezdve 1876-ig Lajost, Mizsét és Benepuszta felét Jászberény birtokolta.

A jász gazdák először csak nyaralóknak, nyári kerteknek és legeltetésre alkalmas területeknek használták a pusztai birtokokat. Jászberény, mintegy hasznot látva a sok utazásból, három csárdás és egy vendégfogadót építtetett. Ez utóbbi lett a nevezetes Földeáki Csárda, mely évekkel ezelőtt még polgármesteri hivatal épülete volt.

 

A leendő új települések magjait a jászberényi tanyás gazdák, pásztorok, pusztacsőszök, csárdások, pusztabírók és agrármunkások alkották, akik már az 1800-as évek elején pusztaiakká váltak az által, hogy egyre több időt voltak kénytelenek birtokaikon tölteni.

1877-ben Lajos, Mizse és Bene egyesültek és így létrejött Jász-Lajos-Mizseközség.

A községet alapító katolikus jász telepesek mellé  1877  után  Cegléd,  Nagykőrös  és Kecskemét környéki (részben református) letelepedők érkeztek. Megtelepedtek még kisebb csoportok Dabasról, Örkényből, valamint zsidó kereskedők és cigányok. Bár Lajosmizsén nem volt nemesség, a lassan kiépülő nagybirtokrendszer (Geréby, Mizsey, Bartal, Kláber, Tarnay, Ricsováry) sok munkást és napszámost igényelt.  1890-ben már 7000 lakosa volt, ehhez jönnek még a közeli tanyák lakosai.

A 20. század elején Benepuszta önálló település lett Ladánybene néven. 1902-től viseli a Lajosmizse nevet. Ekkor a nagyközség már virágzó kertészkedő-földműves település (1910-ben már 9000 lakosa van, a 30-as években 11 000 fő).