Az emberiség családfája

A kulcs a genetika
A biológiai evolúció genetikai jelenség, ezért a genetika révén közelíthetjük meg fajunk történetét. Egy csepp emberi vérben a világ legnagyszerűbb történelemkönyve van megírva: az emberi faj utazásáé.
Luca Cavalli-Sforza volt az első ember, aki felismerte, hogy a vér lehet az az időgép, amely visszarepíthet minket őseinkhez. Vérmintákat gyűjtött a Föld legkülönfélébb embereitől, hogy felrajzolja az egész emberiség családfáját. Az 1970-es években a közép-afrikai biaka és mbuti törzs tagjaitól gyűjtött vérmintákat. Úgy sejtette, hogy az elszigetelt törzsek világosabb képet nyújtanak a távoli múltról. Igaza volt, s Luca felfedezése az egész tudományterületet forradalmasította.
Ma több mint hatmilliárd ember lakja bolygónkat. Nem is olyan régen azonban fajunk alig több mint tízezer embert számlált, akik valamennyien egyetlen kontinensen laktak – Afrikában. Azután viszont történt valami. Egy kis csapat elhagyta afrikai otthonát, és útnak indult egy ismeretlen, ellenséges világba.

A legősibb törzs
Egy kis törzs, legkorábbi őseink közvetlen leszármazottai a többiektől eltérően a helyükön maradtak. A namíbiai Kalahári-sivatagban a busmanok közé tartozó szanok különleges, ősi törzse. Belőlük ágazott ki minden ma létező bőrszín, világnézet és nemzetiség.

Mintha egy általános modellt készítettek volna a világ összes arctípusáról. A szemük formája kelet-ázsiai, a magas arccsontjuk akár a mongoloké, a bőrük pedig közepesen barna, amely sötétebb és világosabb is lehet.
A szanok jelzőgénjei, azaz markerei nem hasonlítanak az Afrikán kívül talált markerekre. A világ családfáján ők alkotják az első elágazást a többiektől.

A legősibb nyelv
A busman nyelv különleges. Csettintésekkel és más hangokkal beszélnek, amelyek teljesen idegenek számunkra. Ez az egyedüli nyelvcsalád, amely csettintéseket használ, és van egy elmélet, amely szerint ezek a csettintések valójában ősi hangok. Más nyelvekből valószínűleg azért hiányoznak, mert egy már csettintések nélkül beszélő csoport hagyta el Afrikát és szóródott szét az egész Földön.


A beszéd nem csupán kommunikáció, hanem a világ leírásának módja is. Tegyünk fel egy „mi lenne, ha” kezdetű kérdést. Az ilyen kérdésre csak beszéddel lehet felelni, még akkor is, ha csak magában teszi fel a kérdést az ember.

Új típusú gondolkodás
A szanok vadászatkor úgy viselkednek, akár a törvényszéki nyomszakértők egy bűntény színhelyén. Olvasnak a földön hagyott nyomokból, és a zsákmányuk agyával gondolkodnak. Ötvenezer évvel ezelőtt ez a gondolkodásmód hatalmas előnyt biztosított nekik vetélytársaikkal szemben, akik nem tudtak így gondolkodni. Egy oroszlán például gondolkodás nélkül átlépne a patanyomokon, hiszen ha nem látja, nem hallja az állatot vagy nem érzi a szagát, akkor az nem létezik a számára. Távoli őseinkkel ugyanez lehetett a helyzet, de ötvenezer évvel ezelőtt ezek a nyomolvasók megtanultak a múltba és a jövőbe látni. A patanyomok elmondták nekik, hogy egy állat haladt el itt a múltban. És ha követték a nyomokat, a jövőben megtölthették a hasukat.
Őseink ötvenezer évvel ezelőtt minőségi ugrást hajtottak végre a gondolkodásban, de ez nem ad választ arra, hogy miért kellett útra kelniük. Valami kényszerítette őket? Vagy újfajta kíváncsiság alakult ki bennük? A válasz ezerkétszáz kilométerre délre, a dél-afrikai partokon található.

Mi történt ötvenezer évvel ezelőtt?
A Kelders-barlang nyolcvanezer éves emberi csontokat tartalmaz. Emberek éltek itt, akik megjelenésükben nem nagyon különböztek a ma élő emberektől.
A kormeghatározás szerint a középső kőkori emberek ötvenezer éve voltak itt utoljára. Tehát abban az időben nyilván történhetett valami. Nagyon nehéz régészeti lelőhelyeket találni a hatvan és harmincezer évvel ezelőtti időszakból. Az állat- és növénypopulációk összeomlottak, és az emberi populációk is követték őket ebben. Ez nem jelenti azt, hogy akkoriban nem éltek emberek Afrika déli részén, de olyan kevesen voltak, hogy az a régészek számára elhanyagolható.
Világméretű katasztrófáról beszélhetünk, amelyet az éghajlat roppant változásai okoztak: a Föld a jégkorszak szorításába került. Az Északi-sarkvidék jégtakarója dél felé terjedt, és a Föld édesvízkészletének nagy részét magába zárta a jég. Afrika sivatagai nagyobbak lettek, a tengerszint mindenütt csökkent, a dél-afrikai partvidék barlangjai pedig magasra és szárazra kerültek. A dús legelőket sivatagok váltották fel, a zsákmányállatok pedig nagyon megritkultak.
Az emberiség a kihalás szélére jutott. Csodálatos módon azonban egyesek belekapaszkodhattak egy mentőövbe, amelyet a gondolkodás nagy ugrása nyújtott. Ez azt jelentette, hogy egy kis csapat elhagyta Afrikát. Vajon hol kerültek elő a legközelebbi, Afrikán kívüli emberi maradványok? Ausztráliában! És senki sem tudja, miért. Gyalogos utazásra nincs régészeti bizonyíték, a tízezer kilométer széles nyílt óceán pedig kizárja a hajózás lehetőségét.

Hogyhogy Ausztrália?
Az itt élő állatok és növények semmi máshoz nem hasonlíthatók. Mindez azért van így, mert Ausztrália utoljára akkor volt összeköttetésben a többi földrésszel, amikor az emlősök evolúciója még a kezdeteket járta, tehát több mint százmillió évvel ezelőtt. Ez azt jelenti, hogy Ausztráliában az ember az egyedüli főemlős. Vagyis valahonnan máshonnan kellett ideérkeznie. A legnyilvánvalóbb útvonalnak Dél-Ázsia partvonala látszik, ám ezzel kapcsolatban eddig a legapróbb régészeti bizonyíték sem került elő. A vándorok jelenlétének az útvonal mentén élők génjeiben sincs nyoma. Valami tehát nem stimmel.


Az Új-Dél-Wales nyugati részén található Mungo-tó partja egy ősi népcsoport hazája volt: Ausztrália első telepeseié. A futóhomokból régóta eltemetett értékes régészeti kincsek bukkannak fel. Gondosan megmunkált fegyverek, sőt egy családi tűzhely maradványai is. Koruk harminc- és negyvenezer év közötti.
Az ausztrál bennszülöttek híresek arról, hogy történetüket nem írásban, hanem beszédben örökítik meg. Ezt ők dalvonalaknak nevezik, és kezdeteik történetét szájhagyomány útján adják tovább nemzedékekről nemzedékre. A bennszülöttek dalvonalai arról szólnak, hogy az emberiség Ausztráliából ered. Utazásokról nem esik szó bennük. Az ausztrál bennszülöttek vére azonban azt mutatja, hogy egy nagyon ősi, nagyjából ötvenezer éves markert örököltek Afrikából, az afrikaiak vérében azonban semmi nyoma nincs az ausztrálok markereinek. Az emberi közlekedés szigorúan egy irányba haladt, mégpedig Afrikából Ausztráliába. A nagy kérdés az, hogy milyen útvonalat követett?

Mi lehetett az útvonal?
Ötvenezer évvel ezelőtt a jégkorszak csapdába ejtette a Föld édesvizének jó részét. A tengerszint alacsonyabb lett, és így Indonézia egyetlen szárazfölddé állt össze. Ausztrália és Új-Guinea összekapcsolódott. Azóta az emelkedő tengerszint a vándorok jelenlétének minden nyomát eltüntette ennek az útvonalnak a mentén. Ha az első afrikai vándorok ezen az úton jártak, akkor génjeik – és velük a rejtőzködő afrikai marker – valahol talán fennmaradtak.
Dél-Indiában semmilyen régészeti bizonyítéka nincsen az ősemberek jelenlétének, s ha genetikai bizonyítékokra akarunk lelni az olyan, mintha tűt keresnénk egy India méretű szalmakazalban. A keresett markerek az Y kromoszómán találhatók, tehát csak férfiaknál mutathatók ki. Minél belterjesebb és elszigeteltebb egy közösség, annál könnyebb megtalálni a körükben az ősi markert. A kutatások végül egy elszigetelt faluban Maduraitól nyugatra eredményre vezettek: egy férfi vérében megtalálták a keresett markereket, amelyek attól kezdve átadódtak őseinek, végül neki, hogy a legelső emberek India földjére léptek.



Nincs ugyan közvetlen bizonyítékunk arra, hogy a parti vándorok hogyan érték el Ausztráliát, de ötvenezer évvel ezelőtt végül elérték. Az egész útvonalon világosan követni tudjuk az Afrikából induló genetikai ösvényt. Ez azonban a világ népességének csak tíz százalékára vonatkozik. A többi kilencven százalék más útvonalat követett.

A második csoport, amely elhagyta Afrikát, és másik útvonalra tért – a Közel-Kelet felé indult el. Amikor őseink elindultak, Afrika a jégkorszak közepén járt. Az emberek a szárazságtól szenvedtek.

Az emberiség bölcsődéje
Úgy tűnik, innen Kelet-Ázsiát két vándorlási hullám népesítette be. Az egyik a hegyláncoktól északra, a másik délre vonult. Ez a mozgás, mint egy ősi genetikai harapófogó, ma is felismerhető az itt élő emberek vérében. Az emberiség történelmi léptékkel mérve egy szempillantás alatt egészen Indiáig és Kínáig jutott el. Ehhez képest Európa csak egy rövid ugrásra fekszik. Azt hihetnénk, hogy az emberek ott is megtelepedtek. Ám nem ez történt. A régészeti adatok szerint csaknem tízezer évbe telt, mire megérkeztek ide a Közel-Keletről.
A Pech Merle óriási alagút- és barlangrendszer Franciaország déli részén. Felbecsülhetetlen értékű műalkotások pazar együttesének ad otthont. A művészek a cro-magnoni emberek voltak. Michel Lorblanchet régész egész életében a történelem előtti művészeket tanulmányozta. Elmondta, hogy az ősi európaiak voltak az első művészettel megáldott barlanglakók.
A cro-magnoniak afrikai testarányokkal érkeztek ide, olyan felépítéssel, amely a sokkal melegebb viszonyokhoz alkalmazkodott. Magasak voltak és soványak. Ez azt mutatja, hogy kulturális tényezők, tehát a ruházat és a lakás voltak azok, amelyek révén alkalmazkodtak a nagyon hideg éghajlathoz. A cro-magnoniak az öltözködésen és az otthonteremtésen kívül fizikai módon is alkalmazkodtak a hidegebb és kevésbé napfényes vidékhez.

Miért tartott tízezer évig, amíg őseink eljutottak a Közel-Keletről Európába? Az elfogadott elmélet szerint útjuk a Földközi-tenger körül és Törökországon át vezetett. A közelmúltig nem volt okunk kétségbe vonni, hogy az első európaiak közvetlenül a Közel-Kelet felől jövő utat követték. Azután kiderült, hogy miután európai őseink elhagyták a Közel-Keletet, nehéz és keserves kerülőutat jártak be.
Biskekben, a korábbi szovjet köztársaság, Kirgizia fővárosában több mint kétezer ember vérmintáját gyűjtötték össze. Hamar rájöttek, hogy vérük fontos titkot rejt: egy ősi markert. Csaknem minden nyugat-európai férfi hordozza ezt, Norvégiától Spanyolországig, Írországtól Ausztriáig. Európai őseink tehát nem a magától értetődő utat követték Afrikától a Közel-Keleten át, hanem negyvenezer évvel ezelőtt átvágtak Közép-Ázsián.



Megint csak az időjárás játszott kulcsszerepet, amely ebben az esetben táplálékot jelentett. Az emberek követték a füves térségeket a mai Kazahsztánig.
A marker mindenütt előkerült Európától Ázsián, Szibérián át Észak- és Dél-Amerikáig. A lista szinte végtelen. Afrika volt az emberiség bölcsője, Közép-Ázsia pedig a bölcsődéje.
A kétezer vizsgált közép-ázsiai ember mintái között akadt egy rendkívüli egyén, a neve Nijazov. Közvetlen leszármazottja annak az embernek, akinek DNS-ében negyvenezer évvel ezelőtt megjelent egy apró hiba, a közép-ázsiai marker. Ez a genetikai marker elterjedt az egész északi féltekén, és több mint egymilliárd ember örökölte. Nijazov őseinek ágai továbbhaladtak Európába, India egy részébe, Oroszországba és Amerikába. Nijazov családja azonban mindig itt lakott.

Irány az Újvilág!
Az egyik csoport tagjai végigvándoroltak Ázsia síkságain, és belőlük lettek az első európaiak. Nijazov családjának egy másik ága azonban eljutott Amerikába is. Az ő gyermekeik az amerikai indiánok, az inuitoktól az inkákig. Ahhoz, hogy odajussanak, olyan éghajlati szélsőségeken kellett átvándorolniuk, amelyekhez korábban nem szoktak hozzá. Ők egyenesen a jégvilág közepe felé vették az irányt. Egyesek közülük még mindig ott laknak. Nijazov ősi markere felbukkan egy nomád törzsben, amely az orosz sarkvidék mélyén él: ők a csukcsok, az Amerikába tartó nagy vándorlás hátramaradt túlélői. A csukcsok az északi sarkkörön túl élnek, ahol a hőmérséklet akár mínusz hetven fokig is süllyedhet.
A jégkorszak, amely kiűzött minket Afrikából, menekülési útvonalat biztosított a csukcsok őseinek. Ahogy a hőmérséklet és vele a tengerszint süllyedt, egy új szárazföld, a Beringia alakult ki a Bering-tenger helyén. Ez az új föld összekötötte az orosz Távol-Keletet Alaszkával. A rénszarvasok új legelők felé indultak. A kisszámú túlélő követte őket, így az emberiség egy feltáratlan területre érkezett – az Újvilágba.
Onnan azonban nem tudtak tovább menni. Tudjuk, hogy útjukat elzárta az Észak-Amerika nagy részét beborító jégtakaró. A dolgok azonban mögöttük sem alakultak jól. Amikor a jégkorszak véget ért, a tengerszint ismét emelkedni kezdett, és az első amerikaiak egy kis elzárt földdarabon rekedtek. Mégis fennmaradtak, mert egy menekülési útvonalra bukkantak.



A navahók ősi törzsének, amely visszavezethető Szibériába, a csukcsok őseihez, az arizonai Canyon de Chelly az otthona. Az első amerikaiak csak tizenháromezer évvel ezelőtt érkeztek ide. Valószínűleg egy olyan folyosón át jöttek Alaszkából, amely tizenegyezer évvel ezelőtt már létezett a Sziklás-hegység keleti oldala mentén. Keletre és nyugatra még jég terjeszkedett, de volt egy jégmentes folyosó, amelyen át lejuthattak Észak-Amerikába. Az ő szemszögükből nézve ez lényegében lakatlan terület volt, gazdag készletekkel. Lélekszámuk nőni kezdett, és mindössze nyolcszáz év alatt benépesítették mind Észak-, mind Dél-Amerikát.
A navahó indiánok azóta élnek Észak-Amerikában, amióta csukcs őseik megérkeztek ide. A Canyon de Chelly az egyik legszentebb helyük. Ők is, akárcsak mi valamennyien, azokkal az emberekkel állunk rokonságban, akik ötvenezer évvel ezelőtt Afrikában éltek. Ez mindössze kétezer nemzedék.

(Forrás: National Geographic 2002)



A magyar nép esetében nagy genetikai változatosságról beszélhetünk. A legújabb hazai kutatások egyértelműen kimondják, hogy genetikai értelemben a szomszédos népek a legközelebbi rokonaink, ami az évszázadok óta tartó folytonos keveredés ismeretében egyáltalán nem meglepő tény. Egykori ázsiai eredetünk biológiai nyomait ma már alig lehet kimutatni.